A klímaváltozásról legtöbbször a hőhullámok, aszályok, villámárvizek vagy az erdőtüzek jutnak eszünkbe. Kevésbé látványos, de legalább ennyire fontos következmény, hogy az éghajlatváltozás fokozódó nyomást helyez az élelmiszer-termelésre, a vízgazdálkodásra és a talajok állapotára is. A mezőgazdaságnak egyszerre kell alkalmazkodnia a szélsőségesebbé váló időjáráshoz, csökkentenie saját környezeti terhelését, és közben biztonságosan élelmiszert termelnie egy olyan gazdasági környezetben, ahol az energia, a víz és a tápanyagok egyre inkább stratégiai erőforrássá válnak.
A növénytermesztéshez nélkülözhetetlen nitrogén, foszfor és kálium jelentős részét ma műtrágyák formájában juttatjuk vissza a talajba, miközben az emberi fogyasztás után keletkező tápanyagok nagy része szennyvízként hagyja el a településeket, vagyis a mezőgazdasági termelés és a települések anyagcseréje között megszakad az a körforgás, amely a hagyományos agrárrendszerekben még sokkal közvetlenebbül működött. A kérdés ezért nem csupán technológiai, hanem társadalmi és kulturális is: képesek vagyunk-e az emberi eredetű szerves anyagokra nem pusztán hulladékként vagy veszélyként, hanem potenciális erőforrásként tekinteni? És ha igen, milyen feltételek mellett fogadnánk el, hogy ilyen eredetű tápanyagok kerüljenek vissza a mezőgazdaságba vagy akár a városi zöldterületek fenntartásába? Ezekre a kérdésekre is választ ad Varjú Viktor publikációja, amely egy nemrég megjelent kutatás eredményeit foglalja össze.
A cikk a Másfélfok.hu-n olvasható.